Az információs társadalom alapjai

Z.Karvalics László egy 2007-ben megjelent tanulmánya alapján készítettem ezt a bejegyzést. Ami jól összefoglalja, rendszerbe szervezi a tanultakat. Ajánlom mindenki figyelmébe!

Az ”információs társadalom” a társadalomtörtenet legújabb szakaszának leíró fogalma. A 20. század második felében a legfejlettebb országok fokozatosan „léptek át” az informaciós társadalomba, és néhány évtizeden belül várható, hogy a Föld lakóinak nagyobb része az akkorra már globálissá lett információs társadalomban él és dolgozik majd.
Noha a fogalom nagyjából egy időben született meg az új társadalmi minőséggel, igazán elterjedtté és elfogadottá csak az 1980-as évek elejétől vált, addig számos „előfogalom” igyekezett megragadni az éppen kialakuló új „paradigmát”. Ezt követően szinte azonnal meg kellett küzdeni az informaciótechnologiára leszűkitő értelmezéssel, hogy a kifejezés újra az eredeti, holisztikus,civilizációelméleti jelentésben legyen használatos. Mindezért az informaciós társadalomnak a kilencvenes
évek második felében kialakuló tudománya is sokat igyekszik tenni. Ebben szövetségese a társadalmi informatika, amely a mikro- és középszintű jelenségek elemzésével, az információ- és tudástechnológia társadalmi vonatkozásaival foglalkozik.
Az információs társadalom valódi lényegéhez nem rövid definíciókkal, hanem minden alrendszerre kiterjedő, átfogó elemzésekkel juthatunk közelebb, merhetővé téve, hogy mikor „vált át” egy ország a megelőző állapotából az informaciós társadalom-állapotba. Az információs társadalom irodalmának három vizsgálati rendszerszint
(a „nagy narrativa”, a „kis narrativa” es a „mini-narrativa”) ad keretet, és a legaktuálisabb kihívásai sarkalatos civilizációs kérdések formájában jelentkeznek.

A „nagy narratíva” – civilizációelméleti kontextus – makroszint
A történeti szociológia, a társadalomfilozófia és a kultúraelmélet ölelkezéséből számos ismert átfogó elmélet született,amelyek az informaciós forradalom előre haladtával egyre bátrabb kategóriákkal operalnak. Ezt a legátfogóbb,legtágabb tartományt érintő útkeresést nevezzük “civilizécioelmeleti”szintnek.
Az információs társadalom korai irodalmában a japán Tadao Umesao, a kanadai Marshall McLuhan es az amerikai Alvin Toffler tekinthetők olyan gondolkodóknak, akik minden kétséget kizárólag ilyen igennyel nyúlnak az információs társadalom kérdésköréhez, úgy, hogy ezt programszerűen meg is vallják. A kortársak közül a legismertebb és legmerészebb szellemi útkeresés kétségkívül a japán Shumpei Kumon információalapú
civilizációelmélete. A civilizációelmeleti megközelítés tárgya a teljes társadalomtörténet: az információs társadalom „felmutatása” ebben az erőtérben voltaképpen egy gondolati folyamat vége, eredménye, és nem tulajdonképpeni tárgya.
Amikor a köztudatba a „korszakváltás” tényét kellett bevinni, akkor a világtörténeti horizont és a több ezer vagy több száz éves ciklusú elemzési egységek adták a fogalmi készletet ahhoz, hogy érzékletesen és sokrétűen be lehessen mutatni a végbemenő folyamatok mélységét, dimenzióit, kiterjedését, jelentőségét és evolúciós
rajzolatát. Amióta nem kérdés, hogy ez a váltás valóban végbemegy-e, azóta a horizont és az időtengely szűkült,de a szerzők még mindíg a társadalmi szempontból legátfogóbb kérdéseket teszik fel: hogyan cserélődnek, ill. módosulnak a közösségek szerveződésének, koordinaciójának a technikái, hogyan változik az emberi
psziché, miként alakulnak át a gazdasági és politikai kontrollmechanizmusok, és milyen hatással van mindez a környezetre, illetve az ember és a természet viszonyára.

A „kis narratíva” – fejlődéselméleti kontextus – mezoszint
Kétség sem férhet hozzá, hogy Manuel Castells méltán elhíresült, de korántsem hibátlan trilógiája, Az informació kora a kis narratíva eddigi csúcs-teljesítménye. Az az igyekezet ér benne zenitjére, amellyel a gazdaságkutatók,
szociológusok és politikatudósok élvonala az 1960-as ávek eleje óta igyekszik megragadni a gazdasági-társadalmi átmenet legfontosabb szerkezeti elveit és transzformációs logikáját. Castells többek között azzal lép túl ezen a hagyományon, hogy kompakt és többrétegű gazdaságelméleti, politikaelméleti és kultúraelméleti alapvetést kínál. Egyszerre nyújtja az eddigi legteljesebb empirikus beágyazást (több kötetnyi adatsorral) és teremt egységes fogalmi keretet a „hálózatiság” principiumának következetes alkalmazásával az informaciós korszak új tarsadalmi jelenségvilágának tanulmányozásához. Castells után fakónak és hiányosnak érezzük az „egyoptikájú” megközelítéseket, bármilyen kíválóak is azok.
A civilizációelméleti rendszerszint „alatt” is bőven találunk tehát izgalmas kérdéseket, tucatnyi új, alapvető jelenség sorolható a kis narratíva irodalmába. Közös természetük, hogy magas absztrakciós szinten foglalkoznak az egyes társadalmi alrendszerek átalakulásának kérdéseivel („új gazdaság”, új társadalmi, kozossegi jelensegek,a digitális korszak nemzedékének megismerése, az új eszköz- és médiakörnyezet sajátosságai, az új világrend hatalmi és kommunikációs mintázata, a cybertudomány felemelkedése stb.). Mindezekhez kiemelt „problémakötegek” társulnak: az információs egyenlőtlenségek kérdésköre, amely leggyakrabban a digitális
szakadék elemzésének formájában jelenik meg, az informaciós írástudás összetett problémavilága, amely a pedagógiától a pszichológiáig számos fontos rész-kérdést érint, az állampolgár és a hatalom informaciós játszmáinak több tudományterületet mozgósító értelmezése, valamint a szellemi javak termelésének és fogyasztásának
jogi-jogfilozófiai problémái.
A kis narrativa emellett a már megszületett információs társadalmak dinamikájára, szerkezeti átalakulásaira is érzékeny. Az informaciós társadalom fejlődésének milyen szakaszai, modelljei, típusai vannak, és milyen törvényszerűségek jellemzik? Tanulmányozása milyen új ismeretek forrása? Hogyan lehetne a fejlődés egy-egy új,
átfogó „paradigmáját” megragadni? (Például olyan kifejezések bevezetésével, mint az univerzális eszköz- és tranzakciós környezetre utaló „környezeti intelligencia” (ambient intelligence), a valóság „virtualis” dimenziójának formagazdag elemzésével vagy az internet-jelenség legátfogóbb, komplex társadalomtudományi megragadásával).

A „mini-narratíva” – praxis és reflexió – mikroszint
A mini-narratívához tartozó szövegek túlnyomó részét azok a társadalomtudományi műhelyek és szerzők produkálják, akik a valóság egy-egy kisebb, nagyon gyakorlatias okoknál fogva figyelemre meltó szeletet, darabjat teszik nagyitó alá, jellemzően saját diszciplinájuk kihívásaira keresve választ, illetve korábbi diskurzusaik
folytatását megtalálva a digitális problémaközegben. Mivel az információs és kommunikációs technológiákra (IKT) epülő eszköz- és intézményi környezet (a mobiltelefontól és az internet-szolgáltatóktól a pályaudvari információs pultokon át a könyvtárakig és a levéltárakig) „alkalmazásként” szinte mindenhova behatol, minden egyes „találkozási pont” témává válik, amellyel kapcsolatban a tényfeltárás, az ismertetés és az összefüggésekbe helyezés vonalán egyaránt a gondolkodói és kutatói feladatok egész sora jelentkezik.
A mini-narrativa praktikus mivolta ott mutatkozik meg a legtisztábban, ahol a megismerés tetje a közvetlen beavatkozások megtervezése. A gazdasági élet szereplőinél ez termékfejlesztést, innovációt jelent, a közéletben informació-tudatos (az információs társadalom kérdéseire fókuszáló) politikai tervezést, mint új társadalom- és gazdaságirányítási praxist. Az információ-stratégiák (az információs társadalom építésére irányuló programok) háttértudományok sorát integrálták a maguk fegyvertárába, és ennek részeként értékelődik fel az információszabadság, és az információs önrendelkezés kérdésköre is.

A narratívák egymásba ágyazódása
Természetesen az egyes narratívák, ill. absztrakciós szintek nem válnak el egymástól teljesen. Különösen izgalmas felfejteni azt a szőttest, ahogyan a mikro-szint tapasztalatai segítenek átfogóbb elméletek megfogalmazásában,
vagy ahogy egy „nagy narratívás” kiindulópont alapvetően meghatározza azt a módot, ahogyan egy hétköznapi jelenség elemzéséhez nyúlunk. Az átjárás folyamatos és sok szakmai kihívást hordoz. Mindezt legjobb konkrét példákon szemléltetni, ezekből rögtön hármat is bemutatok.
A smiley-nyelv (a szöveges közlést színesitő ikonocskák) világának elemzése kedvelt, de különösebb szakmai próbatétel elé nem állító mini-narrativás téma, akárcsak a halózati zsargon nyelvtudományi vizsgálata. A nyelvi és írásbeli közlés, illetve a nyelv- és írás-elsajátítás megváltozásának a kérdései az elektronikus közegben – nos,
Informacios tarsadalom – mi az? Egy kifejezes jelentese, története és fogalomkörnyezete ez mar egy magasabb, mezo-szintű kutatási probléma. És civilizációelméleti szintre érkezünk meg akkor, ha az internet-korszak nyelvi diverzitásának kérdéskörét vagy a globalizálódó világban kialakuló lingua franca dilemmáit helyezzük a tárgylemezre.
Hasonlóképpen indulhatunk el „alulrol” a gazdaságban meghatározó szerepet jatszó pénz mérlegre tételekor. A hitelkártya-csalások technológiai, bőnügyi, bank-üzemtani és lélektani kérdései jellegzetesen a mininarrativához tartoznak. Az, hogy az elektronikus pénz megjelenése miképpen rendezi át a gazdaság pénz-és informació-áramlásának mintázatait, azonnal egy komplexitási fokkal magasabbra „emel”. És könnyűszerrel beleszaladunk a civilizációs problémakörbe is, ha olyan kérdéseket kezdünk feltenni, hogy vajon a történetileg kialakult pénzforma, mint a gazdaság szereplői között mérés-művelettel közvetítő informaciós médium megszűnik- e a közvetítés és a koordináció más, „haladottabb” formáinak köszönhetően, leszámolva egyúttal számos kártékony diszfunkcióval is. S vajon a termelő és a fogyasztó közötti információs értéklánc lerövidülése újrarendezi-e a gazdaság működését több ezer év óta szigorúan szabályozó törvényeket?
Végül vegyük a városi teret kiindulópontnak. Egy városi önkormányzat informatikai rendszere, egy frissen bevezetett elektronikus buszjegy vagy a térfigyelő kamerák kérdéskörei a mikro-szinten jelentkeznek, akárcsak az „intelligens város” kifejlesztését célzó politikai programok. A város működését meghatározó folyamatok
információs modelljei, a különböző hálózati struktúrák megtalálása és felhasználása, az „ipartalanítással” felszabaduló terek újrarendezésének, a poszt-indusztriális várostervezésnek a kérdései már erősen „kis narratívásak”. S végül beleszaladunk a nagy narratívába, ha az információs társadalom folyamatának urbanizaciós keretben törtenő leírására vállalkozunk, vagy a globális településhálózat továbbfejlődésének dinamikájára vagyunk kíváncsiak (ide tartozik például, a planetáris méretű „szuperváros”, Antropopolisz, vagy a vidék „újrafelfedezését” hozó decentralizáció).

Az információs társadalom sarkalatos kérdései
Az előzőekkel összefüggésben azokkal értünk egyet, akik az információs társadalom sarkalatos problémáit civilázióelméleti összefüggésben keresik. Mindez azt is jelenti, hogy valamennyi diskurzusképző civilizaciós kérdést pár exellence információs társadalmi kérdésnek tekintünk, hiszen ezek ma az információs társadalom
közegében aktualizálódnak. Az információs társadalom irodalmában mindezt jellemzően szóösszevonások tükrözik.
*A „globális információs társadalom” fogalma és kérdésköre a nemzetállamok feletti szerveződési rendszerszint valamennyi lényeges összetevőjére kíván reflektálni. Valójában nagyon sok, egymástól függetlenül elindult probléma, elsősorban az identitás, a nemzetközi kommunikació, a nemzetközi szervezetek, a
„világháló”, a nemzetállamok feletti szabályozás, a migrációs folyamatok, a multi-kulturalizmus és a globális tudásmenedzsment kérdései „érnek össze” ebben a diskurzusban.
*A „fenntartható informaciós társadalom” fogalmába és kérdéskörébe szalad bele a környezettel és a természeti erőforrásokkal kapcsolatos valamennyi akut probléma, ahol a társadalmi innováció és a cselekvéstervezés a fenntarthatósággal kapcsolatos normatív kiindulópontok felől alakítja az információs társadalom jövőképét. (Esetenként előfordul, hogy ez a „zöld információs társadalom” követelése formájában
jelenik meg.)
*Az „információs társadalom biztonságának” ernyője alá is nagyon sok „problémaréteg” fér be, a technológiának való kiszolgáltatottság miatt „törékenyebbé” váló társadalom képétől az emberi össztudás megőrzésének és megőrizhetőségének kérdésein át az antropogén (emberi tevékenység által előidézett) civilizátorikus veszélyek világáig. Részben ezekre a problémákra valaszul született meg Ulrich Beck híres
terminusa, a „kockázattársadalom” is.
*Az „őr-orientált információs társadalom” kifejezés mögött az a felismerés áll, hogy az össz-emberi tevékenység dinamikája és iránya mind erőteljesebben mutat a Föld határain túlra. Az informaciós társadalom törtenete ráadásul többszörösen összefonódik az űrkutatással, hiszen kezdetei egybeesnek a műholdas információtovábbítással (ami az információs társadalom megszületésének fontos technológiai megoldását jelentette), a mai táv-manipulációs, adat-továbbítási és csillagászati csúcs-technika révén elért eredmények pedig jól kirajzolják az információs társadalom megismerő természetét és dinamikáját.
*Az „elektronikus orwelli világ vagy digitális Athén” diskurzusa arra kíváncsi, hogy az új információs eszközvilág milyen irányba tolja a Hatalom és az Állampolgar viszonyát. A megfigyelés és az ellenőrzés „szép új világa”, vagy a digitális agórák újfajta demokráciája felé mozdul-e el a világ?
*Az „intelligens város” fogalma az informaciós társadalomnak a települési szintre való „lefordítása” (ne feledjük: az urbanizációs folyamat az egyik „szülője” az információs társadalomnak).
*A „Corpus Digitale” diskurzus az össz-emberi tudás rögzíthetőségének, megőrizhetőségének és hozzáférhetőségének kérdésével foglalkozik.
*A „kreatív információs társadalom” kifejezéssel használói az új, friss tudást létrehozó képesség tömegesedésére utalnak. Az üzleti irodalomban mindezt termelékenységre fordítják le, de másoknál ez az indivíduum egyfajta forradalma (Richard Florida híres könyve alapján: egy „kreatív osztály” születése).
Informaciós társadalom – mi az? Egy kifejezés jelentése, története és 20 fogalomkörnyezete
*S végül az utóbbi években megjelent a „poszt-információs társadalom” fogalma, amely nagyon sok, a jövővel kapcsolatos lehetőséget, forgatókönyvet állított már elő a mostani intézményi és technológiai megoldásokat meghaladó lehetséges jövőkről (biotechnologiai forradalmat, a mesterséges intelligencia új generációját, az ember és a gép funkcionalis rendszerekben való összeolvadását vízionálva).

Kapcsolatok hálójában, a hálózatban élők szabályai

A szakirodalmak közül ezt szerettem a legjobban olvasni. A kötet kísérletek, esetleírások tömegét csoportosítja fejezetekbe. Könnyedén olvasható, érthető, mint egy novellafüzér.
„Ha magunkat egy szuperorganizmus részének látjuk, akkor új megvilágításból érthetjük meg tetteinket, választásainkat és élményeinket” – szögezi le a tanulmány szerzőpárosa már a bevezetőben, és azzal folytatja, hogy „a hálón belüli kapcsolatok … meghaladhatják magukat és korlátaikat”. Mintegy felülírják az egyének szándékait, döntéseit. Tegyük hozzá, hogy ez a meghaladás nem mindig pozitív. Sajnos.
A tanulmány szerzői mellé neves magyar tudósok: Bőgel György, Lovrics László és Csermely Péter írtak széljegyzeteket, kommenteket. Ezáltal olvasás közben egy kerekasztal-beszélgetés kerekedik ki a szellemes szerkesztés jóvoltából.

A következőkben a könyv első fejezetéről lesz szó:
Emberi kapcsolataink a mindennapi élet minden aspektusára hatással vannak. Szinte minden a társadalmi kötelékeinktől függ, az, hogy hogyan érezzük magunkat, miről tudunk, megbetegszünk-e, mennyi a fizetésünk. Kapcsolataink mindig jelen vannak, és hol kisebb, hol egészen drámai hatással vannak döntéseinkre, tetteinkre, gondolkodásunkra, érzelmeinkre, sőt még vágyainkra is. Kapcsolatrendszerünk nem ér véget azoknál a személyeknél, akiket ismerünk. Saját „társadalmi horizontunkon” túl akár barátunk barátjának a barátja is elindíthat egy olyan láncreakciót, amely végül minket is elér.
Egy csoportot meghatározhatunk egy bizonyos tulajdonsággal (nők, demokrata pártiak, jogászok, hosszútávfutók), vagy egyszerűen rámutathatunk az egyének bizonyos halmazára (ott, azok a posta előtt várakozó emberek). A kapcsolati hálók ezzel szemben egészen más dolgok. Bár a háló, bármilyen más csoporthoz hasonlóan, szintén egyének összessége, azonban valami mást is tartalmaz: azokat a meghatározott kapcsolatokat, amelyek a csoport tagjai között fennállnak. E kapcsolatok és e kapcsolatok meghatározott rendszere gyakran fontosabb, mint maga az egyén. Ez teszi lehetővé, hogy a csoport olyan dolgokra is képes legyen, amelyekre az elszigetelt egyénekből álló halmaz nem. A kapcsolatokkal magyarázható, hogy miért több az egész, mint részei összessége. A kapcsolatrendszer feltárása alapvető fontosságú, ha meg akarjuk érteni a hálózatok működését.

Hálózattípusok:
Először is, van egy százfős csoportunk (az egyes embereket egy karika, illetve „csomópont” formájában ábrázoltuk), a csoport tagjai között nincsenek kapcsolatok.
Ezután lássuk a tűzoltóbrigádot! Itt nemcsak a száz embert vettük fel, hanem a közöttük lévő 99 kapcsolatot is, minden ember (az elsőt és az utolsót leszámítva) két másikhoz kapcsolódik, a kapcsolat kétirányú (ez azt jelenti, hogy az üres és a teli vödröket mindkét irányban továbbítani lehet).
A telefonos fastruktúra szintén száz embert és 99 kapcsolatot tartalmaz, de itt mindenki – az első és az utolsó személyeket leszámítva – három másikkal áll kapcsolatban; van egy bemenő szál (az őt hívő személy irányából) és két kimenő szál (az általa hívott két személy irányába). Nincsenek kétirányú kapcsolatok; az információáramlásnak meghatározott iránya van, csakúgy, mint az emberek közötti kapcsolatoknak. Lehetővé teszi, hogy egy időben egyre több és több embert tudjanak kiértesíteni, tehát beindulhat egy láncreakció. A szükséges erőfeszítés a csoport tagjai között egyenlően oszlik meg, és akkor sem történik nagy baj, ha az egyik ember nem tudja felvenni a telefont. Egyetlen telefonhívással egy személy olyan eseménysorozatot képes elindítani, amely százakra, sőt ezrekre kihatással lehet. A telefonos fastruktúra nagymértékben csökkenti a csoporton belüli információáramláshoz szükséges lépések számát, ezzel minimalizálja annak az esélyét, hogy az információ torzul.
A száz katonából álló században a rajokon belüli kötelékek sokkal szorosabbak, mint azok, amelyek a különböző rajokban szolgáló katonák között húzódnak; minden személy pontosan kilenc másikkal áll kapcsolatban. Ebben a példánkban a száz ember között 450 kapcsolat van (azért nem 900, mert minden egyes kapcsolat két embert köt össze). A rajzon feltételeztük, hogy a rajok között nincs kapcsolat, de legalábbis a rajokon belüli kapcsolatok sokkal szorosabbak, mint a rajokon átnyúlók. Ez nyilván túlzott leegyszerűsítés, de jól illusztrálja a kapcsolati hálók által érintett „belső közösségek” egy további sajátosságát. Az ilyen „belső közösségeket” az emberek olyan csoportjaként határozhatjuk meg, amelyben az emberek sokkal szorosabb kapcsolatban vannak egymással, mint a hálózat egy másik pontján elhelyezkedő személlyel. A belső közösségeket a kapcsolatrendszerek révén határozzuk meg, és nem tagjaik valamilyen közös tulajdonságával.

Nagy általánosságban a kapcsolati hálókat emberek szervezett összességének tekinthetjük, amelyek kétféle elemet tartalmaznak: emberi lényeket és a közöttük fennálló kapcsolatokat. A tűzoltóbrigádtól, a telefonos hírlánctól és a katonai századtól eltérően a spontán kialakuló kapcsolati hálók nem felülről szerveződnek. A valóságos, mindennapi életünkben fellelhető kapcsolati hálók organikusan fejlődnek ki az egyének eltérő tulajdonságainak köszönhetően; az egyik ember kevés, a másik sok barátot gyűjt maga köré; az egyik ember kisebb, a másik nagyobb családban él; az egyik személyesebb munkahelyen, a másik személytelenebb munkahelyen dolgozik. A több kapcsolattal rendelkező személyeket a középpontba, míg a kevesebb kapcsolattal rendelkezőket a hálózat perifériájára teszik. Ha barátaink és a családunk kapcsolatrendszere növekszik, mi is több szálon kerülünk kapcsolatba a háló egészével, ezáltal beljebb kerülünk.

 A hálózatok kapcsolatrendszere/szerkezete/ tipológiája a hálózatok egyik alapvető tulajdonsága. Lesznek olyan részhalmazok, amelynek tagjai csak egymással állnak összeköttetésben, illetve lesznek magányos, összeköttetéssel nem rendelkező tagok. Ezeket a hálózat komponenseinek nevezzük.
Számos oknál fogva az emberek mindig egy meghatározott helyet foglalnak el az őket körülvevő, spontán előforduló és folyamatosan fejlődő kapcsolati hálókban. A spontánul kialakult hálózatoknak mindig van struktúrája, bonyolultsága, funkciója, lendülete; a bennük rejlő szépség hiányzik a mesterségesen létrehozott rendszerekből. Létezésük több kérdést is felvet: hogyan jöttek létre, milyen szabályszerűségeket követnek és milyen célt szolgálnak?

A hálózatban élőkre vonatkozó szabályok:
A kapcsolati hálóknak két alapvető aspektusa van:
Először is, léteznek kapcsolatok, tehát, hogy ki kivel áll összeköttetésben. Ha egy csoport hálózatot alkot, a kapcsolatoknak mindig van egy meghatározott rendszere, amely összeköti az érintett egyéneket, ez a topológia. A kapcsolatok bonyolult dolgok. Lehetnek rövid életűek vagy élethossziglan tartók, lehetnek felületesek vagy szorosak; lehetnek személyesek vagy személytelenek.
A másik fontos aspektus a terjesztés, ha van egyáltalán valami olyan, amit átadunk kapcsolatainkon keresztül, például kórokozókat, pénzt. Valószínűleg minden áramlat a saját törvényszerűségeinek engedelmeskedik. Például, a mikrobák nem fertőzhetnek meg valaki olyant, aki immunitással rendelkezik.

Ha meg akarjuk érteni a kapcsolati hálók létrejöttének okait és működését, szükséges, hogy tisztában legyünk a kapcsolatok és a terjedés – vagyis a szerkezet és a működés – néhány alapszabályával.
Első szabály: Hálózatunk alakítható
Az emberi lények szándékosan alakítják és állandóan módosítják a kapcsolati hálókat. Ennek legjobb példája a homofília (az azonosság szeretete), az a tudatos vagy ösztönös törekvésünk, hogy a hozzánk hasonlókkal alakítsunk ki kapcsolatokat. Az igazság az, hogy olyan embereket keresünk, akiknek hozzánk hasonló az érdeklődési köre, a múltja, és hasonlókról álmodik.
Emellett a hálózat szerkezeti felépítése is döntéseink eredménye, három fontos értelemben is. Először is, mi dönthetjük el, hogy hány emberrel szeretnénk kapcsolatot létesíteni. Másodszor, befolyásolhatjuk a családtagjaink és barátaink között fennálló kapcsolatrendszer sűrűségét. Harmadszor, eldönthetjük, hogy milyen mértékben kívánunk a kapcsolati háló középpontjában lenni. Mivel döntési alternatívák bőven akadnak, egy olyan hálózat belsejében találjuk magunkat, amelynek felépítése meglepően tág határok között változhat. Egyéni döntéseink között fennálló jelentős különbségek,( amelyek mind társadalmi, mind genetikai okokra visszavezethetők), azt eredményezik, hogy a kapcsolati hálóban elfoglalt helyünk rendkívül sajátos. Bizonyos esetekben persze a hálózat felépítése nem döntéseinktől függ, lehet, hogy az egyik településen könnyebb, a másikon nehezebb barátságokat kötni; van akinek kisebb, van, akinek nagyobb a családja stb.
Bár látásból és névről több száz embert ismerünk, igazán szorosabb kapcsolatba csak néhányukkal kerülünk. Ide tartoznak a házastársak, szülők, gyerekek, testvérek, munkatársak, szomszédok, szorosabb barátok, különböző tanácsadók. A szociológus Peter Marsden azt a csoportot elsődleges problémamegoldó csoportnak nevezte.
Kiszámoltuk, hogy mi annak a valószínűsége, hogy egy személy két barátja egymásnak is a barátja. Ez fontos tulajdonság, mert ezzel mérjük, hogy egy hálózat mennyire sűrű szövésű. Egy kapcsolat tranzitív, ha három ember egy háromszöget alkot, vagyis ismerik egymást. Vannak olyan emberek, akik tranzitív kapcsolatok sűrűjében élnek, míg másoknak olyan barátai vannak, akik nem ismerik egymást. Azok, akiknek a kapcsolatai nagyrészt tranzitívek, mélyebben vannak beágyazódva egy csoportba, míg azok, akiknek kapcsolatai kevésbé tranzitívek (különböző csoportokból szereztek ismerősöket, akik nem ismerik egymást) inkább híd szerepét töltik be a különböző csoportok között. Hozzávetőleges 52% annak az esélye, hogy egy átlag amerikai bármely két ismerőse is ismerje egymást.
Az emberiség hatalmas szövetében minden egyén kapcsolatban áll barátaival, családjával, munkatársaival, akik szintén rendelkeznek családokkal, barátokkal…, és így tovább a végtelenségig. Végül ez a hálózat a Föld minden lakójára kiterjed. Bár úgy érezzük, hogy saját kapcsolati hálónk társadalmilag és földrajzilag is korlátozott, az egyéneket körülvevő hálók igen távoli összeköttetésekkel rendelkeznek. Gyakran jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy „Milyen kicsi a világ!”.
Második szabály: Hálózatunk is alakít minket
A kapcsolati hálóban elfoglalt helyünk hatással van ránk. Olyasvalakinek, akinek nincsenek barátai, egészen más az élete, mint annak, akinek sok van. Egy norvég sorkötelesekre kiterjedő vizsgálat jól példázza, hogy a kapcsolatok puszta száma milyen fontos lehet. Egy ideje ismert, hogy az elsőszülöttek intelligenciahányadosa pár ponttal magasabb, mint a másodszülöttekké, és így tovább. A kutatókat elsősorban az érdekli, hogy ez a különbség a születéskor már meglévő biológiai okokra, vagy később érvényre jutó társadalmi okokra vezethető- e vissza. A kutatás megmutatta, hogy a különbségek a családok nagyságára és szerkezetére vezethetőek vissza. Ha egy másodszülött még gyermekkorában elveszti idősebb testvérét, IQ-ja emelkedik, és eléri idősebb testvéréét, és így tovább.
Életünk fontos része az is, hogy vajon barátaink és ismerőseink barátkoznak- e egymással. A tranzitivitás hatása jól szemléltethető azzal, hogy milyen hatással van egy válás a gyermekre. Ha a szülők házasok megbeszélik dolgaikat egymással, de ha elváltak valószínűleg nem. Bár a gyermeknek még mindig két szülője van, de élete megváltozik. Ez a változás a szülők közötti kapcsolat megszűnésével magyarázható.
Az is fontos, hogy barátainknak és családtagjainknak milyen sok kapcsolata van. Ha azok az emberek, akikkel kapcsolatban állunk, még több kapcsolatra tesznek szert, kevesebb lépésben érhetünk el egy tetszőleges személyt a hálózatban. Egyre inkább a központ felé tolódunk. Ha pedig jobban a központban vagyunk, akkor aktívabban veszünk részt a hálózati kapcsolatok által közvetített hatások, dolgok továbbításában.
Harmadik szabály: Barátaink hatással vannak ránk
A körülöttünk lévő hálózat szerkezete természetesen nem minden. Az is rendkívül fontos, hogy mi áramlik a kapcsolatokon keresztül. A tűzoltóbrigádot nem azért állítottuk fel, hogy legeltessük rajta a szemünket, miközben leég a házunk. A kapcsolati hálók nem csak vizet továbbíthatnak, hanem bármilyen dolgot két ember között.
Az emberek általában sok, egészen különböző emberrel ápolnak közvetlen kapcsolatokat. Ezek a kötelékek lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljunk másokat és hogy mások befolyásoljanak minket. Pl. az a kollégiumi diák, akinek szorgalmasabb szobatársai vannak, maga is szorgalmasabb lesz.
Negyedik szabály: Barátaink barátai hatással vannak ránk
Kiderült, hogy az emberek nem csak barátaikat utánozzák, hanem barátaik barátait, sőt azok barátait is. Pl. minden szülő figyelmezteti gyermekét, hogy ne vegyen pénzt a szájába, mert azt nagyon sok ember összefogdosta, természetesen nem csak az utolsó ember fertőzhette meg a bankjegyeket. Ez a hiperdiadikus terjedést példázza, vagyis azt, hogy a hatások az egyének láncolatán keresztül az egyén közvetlen kapcsolatain túl nyúlnak.
Ha meg akarjuk érteni mi történik kétféle információra lesz szükségünk. Először is nem csak a vizsgált személyről és annak barátairól kell tudnunk dolgokat, hanem a barátai barátairól, azok barátairól és így tovább. Ezekre az információkra csak úgy tudunk szert tenni, ha az egész hálózatot egyidejűleg vizsgáljuk. (Ilyen tömegű információ feldolgozására csak nemrég váltunk képessé.)
Másodszor, ha meg akarjuk figyelni, hogyan történik a továbbítás, és hogy mit ad át az egyik ember a másiknak, a másik a harmadiknak, több időpillanatra vonatkozóan is ismernünk kell a kapcsolatokat, különben képtelenek leszünk feltárni a hálózat dinamikus tulajdonságait.
A megfertőződésről általában úgy gondolkodunk, hogy elég, ha egyvalaki rendelkezik valamivel, mert ha kapcsolatba lép egy másik emberrel, a tranzakció biztosan végbemegy. Ha már összeszedtünk egy fertőző betegséget, a további kapcsolatfelvétel másokkal redundáns. Ha már hallottunk egy hírt, nem emeli informáltságunkat, ha ugyanez a hír más forrásból újra eljut hozzánk.
De más dolgok, például a normák és a magatartásformák, nem így terjednek. Az ilyen esetekben valószínűleg egy bonyolultabb, megerősítéseket és többirányú kapcsolatokat igénylő folyamatra van szükség. Ha ez így van, akkor az egy vonalba rendezhető viszonylag egyszerűbb hálózatok, mint például a tűzoltóbrigád, valószínűleg nem teszik lehetővé az összetettebb jelenségek közvetítését. Ha le akarunk szoktatni a dohányzásról embereket, nem rendezzük őket egysoros vonalba, majd ha az elsőt leszoktattuk, nem utasítjuk arra, hogy adja tovább. Eredményesebb, ha nemdohányzók közé rakjuk őket, vagy rajokba szervezzük őket.
A pszichológus Stanley Milgram híres utcai kísérlete a több irányból kapott megerősítés fontosságát példázza. Minél több beépített ember állt meg az utcán egy adott pontot nézve, annál több járókelő tette ugyanezt.
Ötödik szabály: A hálózatnak saját élete van
A kapcsolati hálóknak lehetnek olyan tulajdonságai és funkciói, amelyeket a hálózatot alkotó egyének nem képesek irányítani, sőt, amelyeknek tudatában sincsenek. Ezeket a tulajdonságokat csak akkor érthetjük meg, ha nem az egyes egyéneket vizsgáljuk, hanem a csoport egészét és annak szerkezetét. Egyszerű példák erre a forgalmi dugók és a pánikhelyzetek. Nem érthetünk meg egy forgalmi dugót egy volán mögött ülő dühöngő sofőrrel lefolytatott beszélgetés alapján. Bonyolultabb példa erre az, hogy egymással összeköttetésben álló emberek elsajátíthatnak bonyolult, a csoport minden tagjára jellemző magatartásformákat bármifajta koordináció és tudatosság nélkül.
Sok esetet úgy lehet a legjobban megérteni, ha teljesen eltekintünk az érintett személyektől. Gondoljunk csak a lelátókon hullámzó embertömegre. Nem érthetjük meg a hullámzó embertömeget, ha csak az egyes ember mozgását tanulmányozzuk. Az összehangolt mozgást végző madárcsapatokat, hal- és rovarrajokat leíró matematikai modellek mind egy dolgot illusztrálnak: bár a csoport mozgása nincs egy pontból irányítva, a csoport olyan kollektív intelligenciával rendelkezik, amely lehetővé teszi az állatok számára, hogy elmeneküljenek. Ez a magatartásforma nem az egyes állatra jellemző, hanem a csoportra. Amikor megvizsgálták, hogy hogyan döntik el a madárcsoportok a repülés irányát, kiderült, hogy a csapat minden egyes állat szándékát figyelembe veszi, de ami még ennél is fontosabb, a haladási irány általában a teljes csapat számára a legkedvezőbb. Minden egyes madár hozzájárul egy kicsit, de a csapat választása bármelyik önálló egyedénél jobb. A madárrajokhoz hasonlóan a kapcsolati hálók is olyan sajátos törvényszerűségekkel rendelkeznek, amelyek nem téveszthetők össze azokkal, amelyek a hálózatot létrehozó egyes egyénekre vonatkoznak.
Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a kapcsolati hálóknak makroszintű tulajdonságai vannak. A makroszintű tulajdonságok, olyan az egészre jellemző új vonások, amelyek a részek közötti kölcsönhatásokra és a köztük fennálló kapcsolatokra vezethetők vissza. Azt, hogy a makroszintű tulajdonságok feltételezése reális egy példával lehet illusztrálni: a torta íze egyik alkotórészének ízével sem azonos. De nem is alkotórészeinek ízeinek egyszerű átlaga, hanem annál sokkal több.

Hat lépés távolság és három lépés hatótávolság

Stanley Milgram kidolgozott egy másik kísérletet is. Kísérlete abból állt, hogy pár száz nebraskainak átadott egy bostoni üzletemberhez címzett levelet. A cél az volt, hogy a levelet olyasvalakinek továbbítsák az ismerőseik közül, aki jobb eséllyel ismerhette az üzletembert, mint ők. A levél útját követték, és összeszámolták, hogy hány közvetítőn keresztül jutott célba. Kiderült, hogy átlagosan hat lépésre volt szükség. 2002-ben megismételték a kísérletet, de már világméretekben, úgy, hogy az emberek e-mailben vették fel egymással a kapcsolatot. Meglepetésre ebben az esetben is átlagosan hat lépésre volt szükség.

Az egyén befolyásolási képessége a három lépés szabályának engedelmeskedik. Minden, amit teszünk vagy mondunk, általában bekerül a hálózatba, és hatással lesz barátainkra (első lépés), Barátaink barátaira (másodok lépés), sőt az ő barátaira is (harmadik lépés). Befolyásunk azonban fokozatosan elenyészik, és nem leszünk érdemleges hatással azokra, akik hatósugarunkon kívül, több mint három lépésnyire vannak. Ehhez hasonlóan minket is csak azok a személyek képesek befolyásolni, akik három lépésnél kisebb távolságra vannak, a távolabbiak általában már nem. Hatósugarunk korlátozottságának három lehetséges oka van:
* természetes lecsengésen alapuló magyarázat: az információ az információátadás során eltorzul, az utolsónak már nem lesznek pontos, és megbízható információi arról, hogy mi történt
* hálózat instabilitásán alapuló magyarázat: egy három lépés távolságra lévő személlyel a kapcsolatunk akkor is megszűnik, ha a közöttünk lévő három közbülső kapcsolat bármelyike megszakad. Oka a hálózat változékonysága, ami a kapcsolatokat instabillá teszi.
* evolúciós előnyön alapuló magyarázat: elődeink nem rendelkeztek három lépésnél távolabbi kapcsolatokkal

Össze vagyunk kötve

Barátaink és családtagjaink több ezer más ember hatását közvetítik számunkra és viszont. Ha elindul a lavina, olyan események befolyása alá kerülhetünk, amelyeknek nem voltunk tanúja, és az érintetteket sem ismerjük. A kapcsolati háló részeiként túllépünk magunkon és valami nagyobbnak válunk a részesévé. A tény, hogy össze vagyunk kötve, alapvetően megváltoztatja az emberi létről alkotott felfogásunkat. Kapcsolati hálókra azért van szükségünk, mert segítségükkel el tudjuk érni azt, amire egyedül nem lennénk képesek. Amit a kapcsolati hálók teremtenek, nem az egyes egyén szférájához tartoznak, mivel a hálózat minden tagja részesül belőle. Egy kapcsolati háló olyan, mint a közerdő: mindannyian hasznot húzunk belőle, ugyanakkor közös erőfeszítésre is szükség van, hogy egészséges és termékeny maradjon. A kapcsolati hálókat mind az egyéneknek, mind a vonatkozó intézményeknek ápolniuk kell. A kapcsolati hálók kétféle egyenlőtlenséget erősíthetnek fel: a társadalmi egyenlőtlenségeket (némelyek jobb anyagi helyzetben vannak) és az eltérő helyzetből fakadó (pozicionális) egyenlőtlenségeket (némelyek a közösségi hálózat értékesebb helyeit foglalják el).

A felnőttoktatás propagandája és a valóság – dilemmák az angol nyelvű szakirodalomban és körülötte

Manapság új, időnként nehezen követhető fogalmakkal bombáz bennünket a politikusok világa és a média. A neveléstudományokhoz is kapcsolhatók ezek, sőt, ezek egyike, az andragógia, magát új neveléstudományként határozza meg – a pedagógia mellett. S ha körbenézünk, az információs társadalom, a tudásalapú társadalom, a tudástársadalom, a tanuló társadalom, a rizikótársadalom, a konnektivizmus – mind-mind új fogalmak. De vajon létező dolgokra utalnak vagy pusztán frázisok, propagandafogások? S mi a helyzet az önirányító tanulással mint az andragógia egyik ágazatával, az vajon realitás, mellébeszélés vagy egy szép álom?

1. A felnőttoktatással kapcsolatos új problémák sora, a lehetséges oktatási reformok háttere
A felnőttképzés nemcsak Magyarországon került a média előtérbe, hanem az Európai Unió nyugati felén is, pl. az Egyesült Királyságban. Tony Blair néhány éve (még kormányfőként) felhívta a figyelmet néhány korszakunkat jellemző problémára, amelyekből idézek:
– Két évtized alatt az Egyesült Királyságban megduplázódott azon férfiak aránya, akik 50 év és a nyugdíjkorhatár közti életkorban vannak, és nem találnak állást.
– Az idősebb generációkkal szemben negatív előítéletek vannak, életkoruk miatt szorulnak ki a munkaerőpiacról, mert azt feltételezik róluk, hogy kevésbé alkalmasak a munkafeladatok elvégzésére, mint a fiatalabb korosztályok tagjai.
– A nyugdíjrendszerek a minél korábban történő nyugdíjba vonulásra ösztönöznek.
– Az idősödő generációknak járó szociális kedvezmények versenyképtelenné teszik az idősödő generációkat.
– A valóban elavult tudásuk modernizálására, azaz, továbbképzésre az idősebbeknek kevesebb esélyük van, mint a fiatalabbaknak.

2. A felnőttképzés szerepének szociális értelmezése
S a megoldandó problémák után íme egy amerikai professzor, Phyllis M. Cunningham, az Észak-Illinois Egyetem tanárának véleménye, amely a felnőttoktatással és a nyugati demokráciákkal kapcsolatos illúziókat próbálja eloszlatni:
– „A felnőttképzés az önmegvalósításról (self-actualization) szól.” – hangzik a propaganda. Ehelyett inkább a munkahelyek igényeihez alkalmazkodnak a képzések – állapítja meg Cunningham. (Ha Magyarországon is így lenne, annak a magyarországi munkaadók igen megörülnének – és adaptív szakképzésnek nevezné azt Benedek András). Ami a munka világához nem kapcsolódó ismereteket és kompetenciákat illeti, a dolgozó emberek többsége szabadidejében nem saját képességei teljességének kibontakoztatásával törődik, hogy ennek érdekében tanuljon, hanem pihen és szórakozik, hogy kikapcsolódjon, hogy minél távolabb kerüljön a munka világától.
– „A felnőttképzés csökkenti a társadalmi rétegek közti különbségeket, felzárkóztat.” Ehelyett éppen azok tanulnak tovább, akik korábban is tanultak. A dolog háttere érthető: akik korábban már tanultak, azokban nagyobb az érdeklődés, a tanulási hajlam. Már az ókori Szókratész is utalt rá („Minél többet tanulok, úgy érzem, hogy annál kevesebbet tudok.”)
– „A felnőttképzés tanulóközpontú.” Ez a feltevés maximum annyiban igaz, hogy lehetnek olyan periódusai a tanítási folyamatnak, amikor a felnőttoktató nem tanít, hanem szoktat (domestication). Ez nem jelent felszabadítást. Egyébként pedig igen sok felnőttoktató magára hagyja a tanulót az álláskeresési problémáival. A felelősség a tanulóé, az ő hibája, ha nem vagy csak hiányosan alkalmazza a tanultakat.
– „A modern demokráciák alapja az egyenlőség.” Ha az esélyegyenlőség értelemben vesszük – soha nem volt igaz, mert a rassz, a nem, a szociális helyzet mindig torzította az esélyegyenlőséget.
Phyllis M. Cunningham szerint a felnőttoktatásnak nem lehet pusztán az a célja, hogy munkavégzésre alkalmassá tegye a tanulókat, s ezzel a munkaadók profittermelését elősegítse. Ehelyett a valóság kritikus vizsgálatáról kellene, hogy szó legyen, annak érdekében, hogy valódi részvételi demokrácia alakulhasson ki. A téma szakértői sorában Cunningham megemlíti a frankfurti neomarxista iskolát (Jürgen Habermast), amely szerint a nyugati társadalmat a technikai racionalizmus irányítja (Marcuse ebben a kérdésbe nem látott lényegi különbséget kapitalizmus és szocializmus közt). A dilemma az, hogy a felnőttoktatás milyen célt tűz ki: ennek a technikai racionalitásnak az elfogadását, annak kiszolgálását, vagy egy ideológiai tér megteremtését annak érdekében, hogy a hétköznapi emberek is beleszólhassanak sorsuk alakításába, a történelem formálásába. Habermas fölhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy a modernitás a tudományról és a technikáról szól, s eközben elsikkad az a kérdés, hogy a társadalom életét döntően befolyásoló etikai döntéseket hol hozzák meg. Habermas azt tekintette megoldásnak, ha minden állampolgár részt vesz a társadalmi nyilvánosságban, a közvélemény alakításában. Ez a célkitűzés vezet el az emancipációs célokat szolgáló tanulás fogalmáig. (Habermas fogalma az „ideális beszédhelyzet”, amelyben a résztvevők egyenrangúak.)
Egy korábbi marxista nemzedék képviselője az olasz Antonio Gramsci. Ő a civil társadalomra alkalmazta a kulturális-ideológiai hegemónia fogalmát. Az értékrend, amelyről a közvélemény vitákat folytat – hatalmi kérdés. Az elnyomott rétegek segítése lenne a felnőttoktatás célja – azért, hogy ők is eljuttassák saját tudásukat a döntéshozókig.
A brazil Paulo Freire különválasztja az egyén átalakítását a társadalom átalakításától. A kritikai tudatosság lehetővé teszi a problémák elemzését a konkrét történelmi helyzetben („context”), azért, hogy az embereket segítse a valóság átalakítására alkalmas tudás megszerzésében. Ha a tudás társadalmi termék, akkor bármilyen csoport létrehozhatja azt. Ki az alkotója és ki a fogyasztója ennek a tudásnak? Tudások versenye zajlik, tagadhatatlan. Freire szerint, a tanítás célja, hogy értelmiségieket neveljen a leszakadt rétegek tagjaiból ugyanúgy, mint az uralkodó osztályok tagjaiból. Az adatgyűjtés, az információfeldolgozás és az egyén és a társadalom átalakítása azért, hogy egyenlőbbek legyenek a viszonyok – életforma.
A fölsorolt szerzőkben közös, hogy a tanár és a tanuló kapcsolatát egyenrangúnak látja. Tanulótársak. A tudás célja nem az uralom megszerzése, hanem az értelmiségi és a tudástermelő folyamat demokratizálása.

3. A hagyományos intézményi oktatás korlátainak felismerése zsidó értelmiségiek és eltúlzása a feministák által
Ivan Illich, Martin Buber, Benjamin Bloom és Michel Foucault, élen jártak annak a problémahalmaznak a bemutatásával, amely az állami és általában az intézményes oktatást jellemzi.
A horvát zsidó származású katolikus pap Ivan Illich kijelentette, hogy az intézményes oktatás képtelen univerzálissá, tehát egyetemessé, minden oktatási igényt lefedővé válni.
Martin Buber (1878-1965) pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az oktatás nem feltétlenül teremti meg a szolidaritás légkörét (inclusion), mert nem erről szokott szólni a tankötelezettség.
Benjamin Bloom azzal a neveléstudományi problémával foglalkozott, amely az intézményesített nevelésből mint tömegtermelésből következik. Tudniillik, az átlaghoz igazítják az oktatásra szánt időt, amely a gyorsabb haladásra is képes tanulók számára unalmassá válik, a lassabbak számára pedig ez megnehezíti a tanulási célok elérését.
Michel Foucault az oktatás és általában a kultúra hatalomgyakorlás jellegét hangsúlyozta. Nem pusztán arról van szó, hogy a gyermeket, a fiatalt iskolába járásra kötelezik, s ott fegyelmezhetik, hanem arról, hogy a gondolkodás mintázatai lényegében erőszakos módon – a szülők nemzedékének a gyermekek nemzedékére való kényszerítésével történik. Ráadásul, a nemzedéken belül mindig van egy domináló irányzat, amelynek fő elemei a férfi-nő eltéréseket és egyenlőtlenségeket is magában foglalják.
Eme foucault-i hatalomelemző törekvésének később olyan vadhajtásai is megjelentek, mint pl. az amerikai feministák tiltakozása az ellen, hogy a férfiak őket udvariasságból előre engedjék, vagy levegyék a nő kabátját. A feministák ebben is a férfi hatalmi pozíciójának demonstrálását vélik felfedezni, kb. azzal a logikával, hogy „Leveszem a kabátod, mert képtelennek tartalak arra, hogy ezt önállóan is meg tudd tenni.” Ha következetesen alkalmazzuk ezt a logikát, az a férfiak és a nők életének teljes különválasztásához vezethetne, létrejöhetnének városok, ahol a nők kizárólag mesterséges megtermékenyítéssel esnének teherbe, ezzel is demonstrálván, hogy nem szorulnak a férfiak segítségére. Mitagadás, még annak lehetőségét sem lehet kizárni, hogy a feminista nők egyszer majd klónozással fognak szaporodni – ahhoz már spermabank sem kell.
A fölsorolt zsidó származású filozófusok, neveléstudományi szakemberek talán ismerték az iskola eredetét a zsidó kultúrában. Eredetileg az apa kötelessége volt a fiúgyermekek tanítása a Törvény (Tóra) magyarázatára. Amiatt, hogy szinte minden történelmi korszakban voltak háborúk vagy járványok, amelyek miatt az apák árván hagyták fiaikat, kialakult az a hagyomány, hogy a zsidó férfiak nemcsak saját fiaikat tanították a Törvényre, hanem az árvákat is. A Talmud (a zsidók törvénymagyarázata) előírja a Törvény élethosszig tartó tanulását mint kötelességet. A zsidó apának erkölcsi kötelessége értelmesnek lennie, és tanulnia. Ezért nem lehet véletlen, hogy éppen zsidó értelmiségiek figyeltek fel az intézményesített oktatás módszertani problémáira.
S nekik köszönhetően azt sem állíthatjuk, hogy az élethosszig tartó tanulás új jelenség, hiszen legalább kétezer éves.

4. Az andragógiával mint önálló tudománnyal és az önirányító tanulással kapcsolatos kételyek
A szkeptikusok egyike Stephen Brookfield Oxfordból, aki szerint az életkori sajátosságoknál fontosabbak a kulturális, etnikai tényezők, az eltérő személyiségjegyek, ezért tulajdonképpen indokolatlan az andragógia leválasztása a pedagógiáról.
Az önirányító tanulással (self-directed learning) kapcsolatban pedig mítoszok vannak forgalomban, azt sugallván, hogy a felnőtt tanulók többsége számára a tanulás törvényszerűen önirányító jellegű. Ez a mítosz tekinthető férfiközpontú gondolkodásnak, amennyiben a férfiak számára ideál a függetlenség, a nők számára sok esetben ennek ellenkezője, a kötöttség, a valakihez való tartozás a prioritás.
Brookfield két további tényezőt emelt ki, amelynek hiányában a felnőtt tanuló sem képes folyamatosan tanulni. Az egyik – az érdekes dolgok felfedezésének képessége (serendipity), a másik pedig a mérlegelés képessége (deliberation).
Az önirányító tanulás alternatívája – a konnektivizmus.

5. A konnektivizmus mint új tanuláselmélet vagy fejlődéselmélet több megközelítése
George Siemens négy tanulástípust képzel el, amelyek közt a konnektivizmus az utolsó, amely utoljára jelent meg. Az elődök: behaviorizmus, kognitivizmus, konstruktivizmus. Azonban a lényege szerint nem biztos, hogy a konnektivizmus tényleg új. „Minden eszmének van öröksége. Minden koncepciónak vannak gyökerei. Egy új eszme gyakran egy régi eszme a mai szövegkörnyezetben (today’s context).”
A konnektivizmus nemcsak tanuláselmélet, hanem az evolúciónak, a társadalomfejlődésnek vagy a művelődésnek is újfajta felfogása, amennyiben:
– alkalmazza a hálózati elvet,
– biológiai és közösségi szinten is vizsgája a tanulást,
– bekapcsolja a technikát a tudás és a tanulás terjesztésébe,
– az interakciókra koncentrál,
– fölismeri a megértés, a koherencia, a jelentésalkotás szerepét.
Az utóbbival kapcsolatban a kognitivizmus és a konstruktivizmus mint olyan elődök is megemlíthetők, amelyeknél fontossá vált az információk feldolgozása, a jelentésalkotás, a konnektivizmus esetében azonban az információbőség zavarával kapcsolatban merül fel ez a kihívás.
A konnektivizmus további jellemzőinek, téziseinek az alábbiakat tartja George Siemens:
– a sokféleség a tudás alapja,
– a tanulás a különböző tudások összekapcsolása,
– a tanulékonyság fontosabb, mint az előzetes tudás,
– a naprakészség is kulcskérdés.
Dave Pollard kulcsdefiníciói: A konnektivizmus lényege nem a tananyag, hanem a kapcsolatépítés. Tudni „mit” (fontos tudni), tudni „hogyan” (lehet megtanulni) és tudni ki (rendelkezik a szükséges tudással).
Downes fogalmai a konnektivizmus jellemzésére: különbözőség, autonómia, interaktivitás, nyitottság.
Ez lenne tehát a konnektivizmus lényege. De mit lehet vele kezdeni?

6. A konnektivizmus mint a hagyományos oktatás alternatívája
Milyen is a hagyományos oktatás – a konnektivisták szerint? A tér összehozza az embereket. A hagyományos oktatás fő elemei: zárt osztálytermek és az információ és a tartalom hierarchikus elrendezése. Az osztálytermek az oktatás tűzőkapcsai. Hierarchikus gondolkodásmód jellemzi a tananyagot. A tanulás természete ellenáll az egyértelmű elhatárolásoknak (rendszereknek). Az oktatási anyagokat azonban a hagyományos oktatás keretei közt gyakran úgy készítik, hogy nem veszik figyelembe a fentieket.
Alternatíva? A CloudWorks adaptált egy gyengén strukturált megközelítést a tananyagok megosztására. (Conole, 2008) Ez a felhőmetafora. További új fogalmak „a tanulási környezet”, „a tanulói hálózat”. A tanulói környezetek a tanulás helyei. A hálózatok a tanulás struktúrái.A technikai változások adta új lehetőségek lényege, hogy az egyének egyre inkább részt vehetnek a tanulási tartalom, tehát a tananyag készítésében. De vajon a tanulók képesek-e globális tanulói hálózatokat szervezni, s kihasználni az információtechnikai forradalom adta lehetőségeket? A formális képzés mellett tanulás történik a játékokon, a szimulációkon, mentoráláskor, gyakorlaton (apprenticeship). A megváltozott helyek megváltoztatják a gyakorlatot. Az a kérdés, hogy létrejönnek-e alternatív globális tanulói hálózatok. A konnektivizmus azt állítja, hogy a tudás hálózati jellegű, a tanulás – hálózatok alkotása és navigálása.
Paul A. David (1990) szerint az új eszközökkel sokszor a régi teendőket végzik. Néhány technikai változásról (mint pl. a tv) annak megjelenésekor sokan azt sugallták, hogy társadalomátalakító hatása lesz. De elmaradt a forradalom. Azonban valósak is lehetnek a technikával kapcsolatos elvárások, a lényegi, szerkezeti változások iránt, hiszen a hagyományos osztálytermek korlátozott befogadóképessége kb. olyan korlátozó tényező az információ eljuttatásában, mint pl. a központi erőforrás az emeletes üzemépületekben.
Az új információtechnikaának köszönhetően csökkenhetnek az egy főre jutó tanulási költségek. Ez kiszélesíti az oktatási lehetőségeket, a kört, akikre kiterjedhet.
A hagyományos oktatás számára azonban nemcsak a hallgatói létszám növekedése jelent kihívást, hanem az az egyre inkább elismert tény is, hogy a tudományosnak tekintett, tananyaggá váló tudás átmeneti jellegű. Nemcsak a szerzők/tekintélyek a forrásai a tudásnak, hanem a tanuló egyéniségek is. Az új kihívásokra adott intézményes válaszok: határ nélküli oktatás, a nyitott egyetem (az Open University az Egyesült Királyságban és az Athabasca Egyetem Kanadában). Továbbá, profitorientált magánegyetemek, vállalati egyetemek.

7. De mikor valósul meg az új és jobb ötlet a gyakorlatban – Magyarországon is?
Az oktatási intézmények többségét, az államilag elismert vizsgahelyek mindegyikét akkreditálják. Az akkreditáció – értékítélet. Az állam mondja meg, hogy mi az érték. Ez a hagyományos oktatási szemlélet folytatódása. Eközben, persze, az akkreditált intézmények olyan végzős hallgatókat is diplomához juttatnak, akik diplomájuk megszerzése után közvetlenül még felkészületlenek a gyakorlati élet igényeihez való alkalmazkodásra. Az előzetes tudás felmérése – adaptálandó tapasztalatokat nyújt. Egy szélesebb, holisztikus megközelítés szerint az egész személyiség határozza meg a kompetenciát. De mikor kerül ez az elv át a gyakorlatba?
Az innováció diffúziójának modelljei (Christensen és Rogers, 1995) igen aktuálisak Magyarországon, ahol a tudomány és a technika zsenijei általában ugyanúgy magányosságra vannak ítélve, mint az eredeti gondolkodású írók vagy filozófusok is. Az új trendek akkor vezetik az innovációt, amikor az oktatók, az iskolák, a kutatócsoportok elfogadják. De mikor kerül sor erre? S mikor kerül sor erre más humán szolgáltatásoknál? Vegyük pl. a rövidlátás korrigálására szolgáló bemetszéses szemműtétet – Vjacseszláv Fjodorov találmányát a Szovjetunióban és az utódállamokban már legalább 30 éve csinálják –, amely Magyarországon még ma sem része az állami egészségügyi ellátásnak.
A konnektivizmus hívei elméletileg „egy magasan összekapcsolt (connected) és képzett embercsoporttól” várják, hogy válaszoljon a kihívásokra. Megérteni a világot – széleskörűen, több nézőpontból. Megérteni az értékeket, a koncepciókat. Erre kell egy új modell. Milyen lehetne az új modell? Elvileg, az új modell szerint az oktatási tartalom nincs előre gyártva, mert a különböző tanulóknak különbözők a szükségleteik, vannak pl. olyanok, akik nagyobb interaktivitást igényelnek. A tanulótársaknak köszönhető motiváció, időbeosztás segíthet a lemorzsolódás elkerülésében. Mi lesz az egyetemekből? A régi szerepek mellett, kapcsolatteremtő hely. Lehetőségek a kutatásra. A tanuló eleinte inkább támaszkodik a mentorára, később egyre inkább a saját érdeklődését követi. A finanszírozás így is lehetne állami is, alapítványi is. A nyugdíjas tanárok részt vehetnének a globális tanulói közösségekben.
Szép-szép. De ki fogja ezt elérni? Pl. az állami finanszírozást, a konnektivista tanulással szerzett tudás elismertetését? Vannak még tisztázatlan kérdések: Mi lesz az oktató szerepe? Hogyan fog tanítani? Mi lesz a tanuló szerepe? Önirányítás? Hogyan alkotják meg a tantervet? Megosztva? Hogyan végzik a kutatásokat? Mi lesz az egyetemek szerepe a társadalomban? Lesz-e osztályzás, intézményakkreditáció?

8. Mitől válna a konnektivizmus kultúrszocializmussá kicsiben és az információs társadalom kultúrszocializmussá nagyban?
A szakirodalomból megismert konnektivizmus tartalmazza a közös tanulást – ugyanúgy, mint ahogy az emberiség történelme is tartalmazza azt. Emellett, a konnektivizmus tartalmazza az új technikai lehetőségeket is. Azonban mit tudunk a tudományról és a technikáról – történelmi ismereteink alapján? Azt, hogy a tudást jóra is, rosszra is fel lehet használni. Az információtechnikai fejlődés egy új típusú bűnözési iparágat teremtett, a hackerekét. Mi a magyarázata a hacker viselkedésének? „Megteszem, mert megtehetem.” Ez a felfogás a hatalomgyakorlás logikája. Kb. úgy is hangozhatna: „Gyakorlom a hatalmamat, mert van hatalmam.” A bank áthárítja költségeit a fogyasztókra, ha megteheti. Sőt, akár saját költségei fölé is mehet, nemcsak addig emelheti a devizahitelesek törlesztőrészleteit, amennyi a bank költségeit fedezi, hanem tovább is, ha megteheti.
S nemcsak megteheti, hanem közvetlen anyagi érdeke is fűződik hozzá, hogy megtegye.
A konnektivizmus nem szünteti meg a versenygazdaság profitorientált jellegét.
A részvétel pedagógiája a konnektivizmus? Nagyobb társadalmi interakciót tesznek lehetővé? Igen, de az a felhívás, hogy az új technológiákat új pedagógia kövesse – sok esetben megválaszolatlan maradt. Ahol a tanulásmenedzselő rendszerek (LMS) megduplázzák az osztálytermet, kevés motiváció látható. Az új technológia nem vezet automatikusan új pedagógiai szemlélet kialakításához, s új veszélyek jelennek meg (az internetes bűnözés).
S mi a helyzet az állammal? A 2/3-os többséget szerző párt megváltoztatja az alkotmányt vagy bármilyen törvényt – mert megteheti. A rendőrség megveri az ártatlan járókelőt, mert megteheti. Az információtechnikai forradalom vagy a konnektivizmus mint új tanulási lehetőség fölbukkanása önmagában nem teremt új etikát, új viselkedéskultúrát. Bár ma már könnyebben létrejöhetne részvételi demokrácia, az ókori athéni népgyűlés szimulálható – hamarosan annyira elterjed az Internet, hogy az egész ország online lehet és szavazhat.
Freire és Illich a hatalmi struktúrák megváltoztatását ajánlották. Illich magyarázatai: egyre drágább a közoktatás, és nem is képes válaszolni az új kihívásokra. Az korlátozza a reformokat, hogy nincsenek erőfeszítések arra, hogy elméletet alkossanak a részvételi technológiák használatára.
Miért nincsenek erőfeszítések? Mert a hatalmon levőknek közvetlenül nem érdeke. A többieknek pedig hiába érdeke, nem biztos, hogy elég erős érdekérvényesítési képességekkel rendelkeznek. Az új technológiák nem szüntették meg azt a helyzetet, hogy a kultúrában, az ideológiában meg kell harcolni valamely nézet, gondolat elfogadtatásáért. Pusztán a technikai lehetősége adott a kultúrszocializmusnak, az etikát meg kell teremteni a konkrét emberek konkrét egymásra hatása során, akár a jogi-hatalmi viszonyok megváltoztatásával.

7. Felhasznált irodalom:
Cunningham, Phyllis M.: „Let’s Get Real: a Critical Look at the Practice of Adult Education”, Journal of Adult Education pgs. 3-15., 1993
Brookfield, Stephen: Adult Learning – An Overview, In: A. Tuinjman (ed) (1995) International Encyclopedia of Education, Oxford, Pergamon Press
Wikipedia: Ivan Illich, Connectivism
Winning the generation game – ELTE PPK belső anyag mint generationdocument_tcm6-2218